Görögkatolikus egyház

Paróchus: Kiss Attila Gellért

Cím: 3714, Sajópálfala, Szabadság út 55.
Tel: 46/320-035, 06/30/5151-368
e-mail: iktusz1@gmail.com
web:http://www.sajopalfala-gorkat.borsodweb.hu/

Először 1320-ban említik a települést egy oklevélben, amikor is az Ákos nemzetség egyik ága osztozik ezen a tájon és birtokon. Feltételezések szerint a tatárjárás előtt élt Ákos nemzetségben az a Pál, aki Pálfala névadója lehetett. A törökök kivonulása után a Keglevich család birtokolja a községet, s ők gondoskodnak a falu újratelepítéséről a Rákóczi-szabadságharc után. Ekkor ruszinok érkeznek Pálfalára Kárpátaljáról. Ők a mi őseink. Hitükről tanúskodik a falu címerében található keleti kereszt is. Hozzák magukkal papjukat, sőt talán fatemplomukat is. Ebben a templomban hullat véres könnyeket az Istenszülő képe 1717. január 6-tól február 16-ig. E templom helyére épül 1772-ben a mai templom, mely 26 méter hosszú és 7,30 méter széles. Érdekessége a keleti egyházban szokásos két kántorszék, és a kléroszok számára készült félkör alakú hangvetők az ikonosztáz mindkét oldalán. A templom 70-140 cm vastag vegyes kőfalazatú. Tornya 1892-ben épül, 30 méter magas. Ugyanekkor, Ruszinszkó János parókus idején készül el az ikonosztázion is. Készítői eperjesi fafaragók, és kárpátaljai festő mesterek. Nagyon értékesek a képállvány fafaragásai. Tomasek Mihály parókus idején, 1802-ben készül az első négymázsás harang. 1824-ben egy kétmázsás, 1861-ben egy egymázsás. Az ablakok üvegmintái 1933-ban készülnek el. A hadicélra elvitt középső harang helyére 1950-ben öntenek A-hangú harangot Legeza Sándor parókus szervezésében.

Egyházközségünk legrégebbi anyakönyve 1801-ből való. 1930-ban a község 90 %-a görögkatolikus. Az ötvenes évektől keveredik a település lakossága, de az őslakosság túlsúlya sokáig megmarad. Így a község őrzi görögkatolikus hagyományait az ünnepek és böjtök megtartásában. A templom címünnepe: Pünkösd. Ekkor tartjuk a templombúcsút. A zarándokbúcsún, október harmadik vasárnapján, a kegykép vissza hozatalát ünnepeljük. Szeptember első vasárnapján az Országos Ruszin Búcsút tartjuk meg.

A könnyező kegykép rövid története:

A Mária-kép 1717. január 6-tól február 16-ig könnyezett véres könnyekkel. „Az 1717. év elején Sajó-Pálfalván a görög katolikustemplomban az oltár mellett függő festett képet a hívők sírni és izzadni látták. A vizsgálat folyamán kiderült, hogy a Boldogságos Szűznek jobb és bal szemén véres könnyek látszottak, amelyek a nagy hidegben sem fagytak meg, egészen február 16-ig könnyezett. Négy hét lefolyása alatt, amíg tartott e jelenség, alkalma nyílt az szemtanúul lenni nem csak a helybeli lakosoknak, hanem a környékbeli embereknek, valamint a katonáknak is, kik azon időben ott teleltek.” „A pálfalvai Mária-kép véres könnyezése- egyike volt a XVII–XVIII. század fordulóján, több helyen feljegyzett Mária – jelenéseknek.” A sajópálfalai hívek között az a hagyomány él a mai napig, hogy a kegykép az egri minorita templomban volt elhelyezve a második világháborúig azon a helyen, ahol ma a Lourdes-i szobor van. 1717-ben az egri püspökség vizsgálta a kegykép ügyét, és a minoritákat bízta meg a kép őrzésével. Figeczky Balázs atya írt az Egyházmegyei Főhatóságnak, ezzel elindította a kegykép vissza hozatalának procedúráját. Balázs atya kutatása során megtudta, hogy a kép a pécs-ürögi templomban van elhelyezve oltárképként. 1968 őszén felkerestük ezt a templomot és valóban találtunk ott egy Szűz Anya-képet, mely a helyi plébános, Kovács Sebestyén minorita atya szerint Egerből került ide, és szerinte ez a kép a pálfalvai Könnyező Szűz Anya eredeti kegyképe.” A kegykép Egerből 1946-ban került Pécs-Ürögre. Pécs-ürögi plébános atya beszámolt arról is, hogy a kép Pécs-Ürögre való el hozatalának nagyon komoly okának kellett lenni. A pécsi püspök atya 1973. június 22-én kelt levelében készségét fejezte ki a kép visszaadásával kapcsolatban. A kegyképet végül is 1973. október 25-én hozták vissza.

A Borsod Abaúj Zemplén megyei Értéktár Bizottság 2014. február 5-i ülésén felvette a Megyei Értéktárba a Sajópálfalai Kegyképet és a hozzá kapcsolódó búcsújárást.

 Bubnó Tamás: A sajópálfalai irmológionról

Kevesen tudják, hogy a magyarországi görögkatolikusság legrégebbi kottás énekeskönyve Sajópálfaláról származik. 1755-ös dátum szerepel benne. Kézzel másolta azt Fekete (Fetko Csarni) János kántor, Sajópálfalván. Minderről az énekeskönyv feljegyzései tanúskodnak. (Megtalálható az Egri Érseki Könyvtárban.) Egyedi és igényes művészi kivitelű maga a rajz, a festés is ebben a könyvben, de ennél is nagyobb érték az a dallamvilág, amelyet tartalmaz. Megőrzi, és forrásaiban mutatja be azt a szláv dallamkincset, amely aztán a magyar nyelv hatására módosult ugyan, de -alapvonalait megőrizve- liturgikus énekeinkben ma is jelen van. Szakemberek meghatározó jelentőségűnek tartják a sajópálfalai énekeskönyvet (irmológiont) a magyar görögkatolikus egyház mai dallamainak megértése, gyökereinek megtalálása szempontjából.

Miért olyan fontos egy kottás énekeskönyv? Azért, mert egyházunkban mind a mai napig csak a kántorok használnak kottás könyvet. Egy-egy ilyen könyv előkerülése liturgikus énekeink gyökereit tárja föl. A magyarországi és Kárpátok-vidéki görögkatolikus énekkultúra kialakulásában és ápolásában a legfontosabb szerep a galíciai és kárpátaljai bazilita monostorokban szerkesztett, kéziratosan másolt, vagy nyomtatott énekeskönyveknek jutott.

Ezek közül a legfontosabb az 1700-ban Lembergben kiadott első nyomtatott egyházi kottás énekeskönyv az ún. Lembergi Irmologion. Ez a könyv kb.100 évvel készült a breszt-litovszk-i unió (1596) és kb.50 évvel az ungvári unió (1646) megkötése után. Kiadói, a lembergi Sztavropégion monostor zeneileg képzett bazilita atyái, akik a könyv előszavában nagyon határozott, erőteljesen egységesítő álláspontot képviselnek a szertartásokon felhangzó éneklés szempontjából. Erre valószínűleg azért volt szükség, mert a galíciai és kárpátaljai területeken is egyre-másra létesültek azok az egyházi, rendtársaik által irányított iskolák, melyekben a görögkatolikus populáció által lakott területeken született gyermekek elsajátíthatták az egyházuk által megkívánt vallásos életmódhoz kötődő mesterségeket (pl. ikonfestés, fafaragás, könyvmásolás-illusztrálás, és nem utolsósorban a liturgikus éneklés irányítása).

Nagyobb városokban, és monostorokhoz kötődve fejtették ki oktató-nevelő munkájukat ezek az iskolák. A munkácsi püspökség területén 1686-ban tartott kánoni látogatás adatai szerint az egyházközségek nagy részében már voltak kézzel másolt liturgikus könyvek, melyeket a Galíciából hazatérő ifjak másoltak tanulmányaik során. 1750-ben Olsavszky Mihály püspök vizitációjának protokollumaiban is az 1686-ossal megegyező megállapításokkal találkozhatunk.

Ezen könyvek közül számunkra az egyik legértékesebb forrás a Borsod megyei Sajópálfalán használt, jelenlegazEgriÉrsekiKönyvtártulajdonában lévő Irmologion (TXVI.12 sz.alatt). 

Szerzője valószínűleg Fekete (Fetko, Csarni) János, aki feltehetőleg az említett monostori énekiskolák valamelyikében szerezhette műveltségét. A latin nyelvű bejegyzésekből egyértelműen látszik, hogy a könyv 1755-ben a Fekete-család birtokában volt, keletkezése tehát 10-20 évvel korábbra tehető.

Legyünk büszkék őseinkre, énekeskönyvet író hitükre, és őrizzük meg hagyományainkat, dallamainkat tisztán, eredeti tartalmukkal, életformáló lendületükkel.